VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ A CSIMPÁNZOKKAL
Hír a Chimpanzee Sanctuary Northwest oldaláról
Fordította: Engi Csilla
Pár hete azt a kérdést tettük fel közösségi oldalainkon, hogy mire szeretnétek választ kapni a gondozóinktól. Kiválasztottam egy kérdést, amire most válaszolok is!
Hogyan kommunikálunk a csimpánzokkal?
A rövid válasz, hogy mind verbálisan, mind nonverbálisan kommunikálunk a csimpánzokkal. Mindkettőről sokat tudnék mesélni, de most csak a verbális kommunikációról fogok írni. A nonverbális kommunikációról következő alkalommal számolok be!
Sok ember, akivel a munkámról beszélgetek, elámul azt hallva, hogy a csimpánzok bizonyos szinten értik a beszélt angol nyelvet.
Persze ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek a csimpánzok évtizedeket, vagy akár egész életüket fogságban töltik, így aztán sok éven át hallják környezetükben az angol beszédet. Természetesen nem azt állítom, hogy minden egyes szót ismernek, de teljes mértékben megértik azokat a szavakat, amelyeket nap mint nap használunk a velük való kommunikáció során.
Mindannyian tudják a saját nevüket, és hallgatnak is rá. Mindegyik csimpánzt a nevén tudunk hívni, ha fel akarjuk kelteni a figyelmüket, amire ők úgy reagálnak, hogy ránk néznek (hacsak nem döntenek úgy, hogy nem akarnak tudomást venni rólunk, ami szintén előfordul).
Arra is megkérhetjük őket, hogy menjenek át egy másik szobába, és bár dönthetnek úgy, hogy nem tesznek eleget ennek a kérdésnek, tisztában vannak azzal, hogy mit kérünk tőlük. Például, ha egy takaró miatt nem tudjuk becsukni az ajtót, szólhatunk nekik, hogy "elhúznád a takarót az ajtótól?”, mire ők sok esetben megteszik nekünk ezt a szívességet (Jody és Honey B különösen jók ezen a téren).
Gondozóként az egyik feladatunk az, hogy verbálisan kommunikáljuk cselekedeteinket és szándékainkat, amikor a csimpánzok körül tevékenykedünk. Például, ha be akarom csukni Missy mögött az ajtót, azt mondom neki: „Missy, bezárom az ajtót mögötted”. Mindig igyekszünk megtenni ezt az udvarias gesztust irányukba. Így aztán: 1) nem éri őket meglepetésként, hogy épp mit készülünk tenni, és 2) Missy-nek ezzel lehetőséget adunk arra, hogy eldönthesse, rendben van-e számára az, hogy bezáródik mögötte az ajtó, avagy sem.
Ha Missy inkább hátat fordít és kiszalad az ajtón, azzal azt kommunikálja felénk: nem akarja, hogy bezárjuk az ajtót. Etetések idején is hasznos, ha előre közöljük velük, ki lesz a következő, aki megkapja az ételadagját. Csupán egy rövid kijelentés: „Mave, te leszel a következő”, segít megértetni Mave-vel azt, hogy hamarosan sorra kerül.
Az előzőekben csupán két példát hoztam fel, de hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos, hogy cselekedeteink átláthatóak legyenek, és hogy mindez egyidejűleg miként segíthet a békesség fenntartásában. Ha csak némán körbejárnánk becsukogatni az ajtókat, egy szót sem szólva a csimpikhez, nyugtalannak és bizonytalannak érezhetnék magukat a tekintetben, hogy mi lesz a következő lépés. Nyilvánvaló, hogy ezt el akarjuk kerülni!
A csimpánzok a saját nyelvükön is kommunikálnak velünk, emberekkel. Míg a csimpánzok a fajtársaikkal való kommunikációban használt vokalizációk egy részét az emberekkel történő interakciók során is alkalmazzák, ide értve a lihegős zihálást vagy a csukott szájjal való fújtatást – ezeket a hangokat a csimpánzok egy része kifejezetten arra fejlesztette ki, hogy közölje szükségleteit velünk, gondozókkal. Például van egy speciális fújtató hang, amit Foxie akkor ad ki, amikor azt akarja közölni velünk, gondozókkal, hogy vissza akarja kapni az Eperke babáját (rendszeresen minket, gondozókat bíz meg a „bébiszitterkedéssel”).
Willy B pedig egy nagyon sajátos hangot alkalmaz annak kommunikálására, hogy reggeli után ott maradt a padlón némi földimogyoró, amit nem tud elérni. Burritónak is van egy jellegzetes fújtató hangjelzése, amit arra használ, hogy jelezze, kész a játékra!
És a sort a még sokáig lehetne folytatni.
Legközelebb a csimpánzokkal való nonverbális kommunikációról fogok beszámolni nektek.
Jenna Skinner
Dora:
