A pisilés „ragályos” a csimpánzok közt

Ahhoz hasonlóan, amikor az emberek gyakran ásítanak vagy vakaróznak, ha másokat látnak ugyanezt tenni, a csimpánzoknál is „ragadós”a vizelés aktusa

Írta: Meghan Bartels 2025. január 20.

Szerkesztette: Sarah Lewin Frasier

Csimpánz (Pan troglodytes) vizel egy fáról a ruandai Nyungwe Nemzeti Parkban. Kép: Eric Baccega/Nature Picture Library/Alamy Stock Photo

Néhány főemlős társaságban pisil. Ena Onishi már tisztában volt ezzel, a japánoknak ugyanis még külön szavuk is van arra, amikor az emberek közösen keresik fel az illemhelyet: tsureshon. Onishi-nek mégis felkeltette az érdeklődését, mikor észrevette ugyanezt a viselkedést azok közt a csimpánzok közt, akiket doktorandusz hallgatóként figyelt meg a kiotói egyetem vadállatokkal foglalkozó kutatóközpontjában. Ismerte azokat az alaposan tanulmányozott „ragályos” emberi viselkedési formákat, mint például az ásítás és elgondolkozott, hogy talán a csimpánzoknál is „ragályos vizelés” látható.

A Current Biology szaklapban hétfőn publikált tudományos cikkben Onishi és szerzőtársai arra a következtetésre jutottak, hogy a kifejezés miszerint „utánozás majomszokás” valóban érvényes ezekre a csimpánzokra (habár technikailag ők nem majmok). Ennél is érdekesebb a tény, hogy úgy tűnik, az állatoknak a csoport-hierarchiában elfoglalt pozíciója befolyásolja, hogy melyikőjük mikor pisil. Ez az első tudományos tanulmány, ami a ragályos vizelést kutatja, állítják a szerzők.

„Ez valami olyasmi, amiről soha nem jutott volna eszembe, hogy tanulmányozni lehet” – mondja Matthew Campbell, a CSU Channel Islands egyetemének pszichológusa, aki ugyan nem vett részt a tanulmány elkészítésében, de korábban kutatta a csimpánzok közötti ragályos viselkedésformákat. „Amikor elolvastam a cikket, azt gondoltam, okos és újdonságként hat, valamint további érdekes kérdéseket vet fel.”

Onishi és kollégái 20 csimpánzt tanulmányoztak, főként hímeket – ők 2019 és 2021 között a kiotói egyetem Kumamoto Csimpánzmenhelyén éltek négy különböző csoportban. A kutatók több, mint 600 órányi videófelvételt gyűjtöttek össze ezekről a veszélyeztetett emberszabásúakról, majd megvizsgálták, mikor vizeltek az egyes állatok és hol tartózkodtak akkor. „Némileg megterhelő volt, mert nem tudtam, hogy a végén valami értelmes eredményt kapunk-e vagy pedig az összes erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyul majd” – meséli Onishi. „Néha kifejezetten idegőrlő volt!”

„Első ránézésre bugyuta témának tűnhet, de valójában rávilágít valamire, ami alapvető jelentőségű” – Matthew Campbell pszichológus

Amikor összehasonlították a megfigyeléseiket a számítógép által generált random vizelési mintázattal, Onishi és kollégái megállapították, hogy a csimpánzok valóban nagyobb valószínűséggel ürítettek 60 másodpercen belül egymást követően ahhoz képest, mintha csak véletlenszerűen tették volna ezt. A távolságnak is volt jelentősége: azok az állatok, amelyek csak karnyújtásnyi távolságra voltak az először pisilő társuktól nagyobb valószínűséggel követték annak a példáját, mint azok, akik 3-4 méterre helyezkedtek el tőle.

De talán a legérdekesebb eredmény abból az elemzésből származik, mely során Onishi és kollégái a pisilő csimpánzok egymás közötti társas viszonyát vizsgálták. Meglepve tapasztalták, hogy ha egy csimpánz az elsőként ürítő társának a cimborája volt, kevésbé volt hajlamos a példáját követni, viszont egy rangsorban lejjebb álló csimpánzra sokkal nagyobb valószínűséggel tört rá a ragályos vizelési inger.

„Kezdetben azt feltételeztem, hogy ha a csoporton belüli társas hatások léteznek, azok valószínűleg emlékeztetnek az ásítási mintázatra – tehát hogy a ragályosság inkább az egymáshoz közel álló társaknál mutatkozik erőteljesebben” – magyarázza Onishi. „Ehelyett egy egyértelműen ranghoz köthető összefüggést figyeltünk meg, ahol a csoporton belül alacsony pozíciót elfoglaló csimpánzok sokkal nagyobb valószínűséggel ürítkeztek a többieket követve.”

Az új cikk az első ilyen jellegű tanulmány, így számos további kutatásra is szükség lesz, hogy megértsük a jelenséget és azt, hogy ez mit árul el a csimpánzok életével kapcsolatban. A tudósok például végezhetnének egy hasonló elemzést a vadon élő állatok körében, bár Onishi arra számít, hogy az eredmények hasonlóak lennének. Campbell szintén elgondolkodott azon, hogy vajon a domináns hímek által kiváltott szinkronizált pisilés nem pusztán a csoport napi rutinjának a részét képezik-e, ahol a csoport helyzetváltoztatását az alfahím kezdeményezi és ez a többiekben is kiválthatja az „utazás előtti vécélátogatási kényszert”.

Shinya Yamamoto, a kiotói egyetem professzora és a tanulmány társszerzője elmondta, hogy az eredmények némileg módosították a csimpánzokról szerzett benyomásait. „Még inkább meggyőzött, hogy a csimpánzok valóban társas lények” – mondja. „Ez a tanulmány rávilágít, hogy még a fiziológiás reakcióikat is a csoporton belüli társas viszonyaik befolyásolják.”

Campbell megjegyzi, hogy attól függően, hogy milyen pontosan veszik át az állatok egymás viselkedését, az eredmények arra is rávilágíthatnak, mennyire értik a csimpánzok a saját testüket és hogy van-e fogalmuk a vizelésről. „Számomra az az igazán érdekfeszítő rész ebben, hogy hogy működik ez a csimpánzoknál és mit jelent a mentális életük szempontjából” – magyarázza. „„Első ránézésre bugyuta témának tűnhet, de valójában rávilágít valamire, ami alapvető jelentőségű.”

Megjelent a Scientific American oldalán.

Fordította: Mészáros Adrienne