Afrikai orvvadász-ellenes női alakulatok
Az afrikai kontinensen három különleges, kizárólag női vadőrökből álló egység is tevékenykedik. Sorozatunk első részében a Fekete Mambák tevékenységéről olvashattatok, a második részben a zimbabwei Akashinga alakulatot mutatjuk be.
Akashinga – „A Bátrak”
Future Sibanda, Tariro Mnangagwa, Nyaradzo Hoto, Abigail Malzanyaire és Vimbai Kumire Akashinga-vadőrök (fotó: Adrian Steirn)
„Oly sokáig vakított el minket a saját egónk, hogy nem láttuk, mi a leghatalmasabb erő a természetben – a nők védelmező ösztöne.”
A fenti szavak az ausztrál Damien Mander-től, az Akashinga alapítójától hangzanak el a National Geographic saját gyártású produkciójában, a The Brave Ones: Akashinga című rövid – 13-perces - dokumentumfilmben. (A film egyik producere a többszörös Oscar-díjas James Cameron.)
https://films.nationalgeographic.com/akashinga
Mander már csak tudja: az Akashinga előtt rendkívüli hadászati és katonai kiképzői tapasztalatot halmozott fel – ám addig kizárólag férfiaknak adta át tudását. Amikor az egykori zsoldos, kommandós, mesterlövész, tűzszerész-búvár és az ausztrál különleges egység tagja befejezte többéves iraki misszióját – az iraki rendőrség kiképzésével és diplomaták személyi védelmének megszervezésével kereste kenyerét -, Afrikába utazott abban a reményben, hogy a természet és a vadvilág közelsége segít neki megszabadulni a háború és pusztítás rémképeitől.
Azonban itt egy másfajta háborúval és másfajta pusztítással kellett szembesülnie – az afrikai vadőrök küzdelme a szervezett orvvadász-csapatokkal szemben reménytelen szélmalom-harcnak tűnt és a kontinensen elképesztő méretű rinocérosz- és elefánt-pusztítás tombolt. Így mesél Mander a sorsfordító élményről, ami gyökeresen megváltoztatta az életét és a természetvédelemhez való viszonyát:
„Akkoriban fogalmam sem volt, mit csinál egy természetvédő, azon kívül, hogy fákat ölelget és feldühíti a nagyvállalatokat. Annyit tudtam, hogy rasztahajuk van. Annyit tudtam, hogy füveznek. Nem igazán foglalkoztam a környezettel, miért is tettem volna? (…) Nos, 12 iraki kiküldetés után, amit „zsoldosként” töltöttem, a képességeim egy dologra tettek alkalmassá: pusztításra voltam programozva. Amikor végre magam mögött hagytam Irakot, elveszettnek éreztem magam. (…)
Egyszerűen fogalmam sem volt, merre tartok az életben és hová kéne mennem, és 2009 elején végül megérkeztem Afrikába. És ahogy egyszer járőröztünk, keselyűket láttunk körözni a levegőben, és egyre közelebbről éreztük a halál bűzét - ott lebegett a levegőben, mint egy vastag, sötét fátyol, és kiszívta az oxigént a tüdőnkből. Ahogy közelebb értünk, egy nagy elefántbika feküdt ott az oldalán – és az arca le volt vágva. És akkor megállt körülöttem a világ. Mindent elsöprő, mély szomorúság lett úrrá rajtam. (…) Feltettem magamnak a kérdést: „Vajon annak az elefántnak nagyobb szüksége van az arcára, mint egy ázsiai fickónak az agyarra az asztalán?” Hát persze, hogy a fenébe ne, de akkor ez lényegtelen volt.
Ott és akkor csak az számított: Vajon elég bátor lennék-e feladni mindent az életemben, hogy megpróbáljak véget vetni az állatok szenvedésének? Ez volt addigi életem egyetlen, mindent eldöntő pillanata: igen vagy nem?”
Damien Mander és az IAPF férfi vadőrei gyakorlat közben. (Fotó: Brent Stirton/Getty Images)
Mander az első sokk után nem sokáig habozott – minden ingatlanát és ingóságát pénzzé tette és 2009-ben létrehozott egy nonprofit természet- és vadvédelmi alapot, az IAPF-et (Nemzetközi Orvvadászat-Ellenes Alapítvány), felállított Zimbabwéban egy vadőr-képző félkatonai központot, valamint saját harcászati tapasztalatait felhasználva elkezdett helyi vadőröket tréningezni. Biztos volt benne, hogy a jól-szervezett és modern fegyverekkel operáló orvvadász-bűnbandákkal szemben hasonló taktikára és technológiára lesz szükség, ezért harcászati eszközöket vásárolt és különleges kiképzésnek vetette alá a helyiekből álló vadőröket. Ekkor még csak férfiak töltötték be ezt a veszélyes állást Afrika déli országaiban, és úgy tűnt, hogy ez nem is fog megváltozni.
Habár Mander elképzelése éveken keresztül hatékonyan működött és az általa kiképzett öko-harcosok sikeresen visszaszorították a rinocérosz-szarvra és elefántagyarra specializálódott vadorzókat, az ex-kommandós felismerte, hogy a vadvédelmet nem lehet elválasztani a helyi közösségek érdekeitől és szükségleteitől, ezért egy innovatív, de világszerte példa nélküli megoldást eszelt ki: 2017-ben a helyi közösségek nőtagjainak hirdetett toborzót a Zambézi-folyó völgyében található kiképzőközpontban.
Ahogy az várható volt, a válogatásra jóval többen jelentkeztek, mint ahány vadőrt alkalmazni akart. A toborzáson részt vevő nők a helyi közösségekből érkeztek és nyomorúságos körülmények közt éltek korábban – sokan közülük nemi erőszak vagy családon belüli erőszak áldozatai voltak, másokat elhagyott a férjük és egyedül kellett a gyerekeikről gondoskodniuk. Mindannyian a családjuknak igyekeztek megélhetést és iskolázást biztosítani, de emellett bizonyítani akartak saját maguk és a külvilág előtt, hogy képesek ugyanarra a feladatra, amelyet korábban csak férfiak láttak el.
Pedig nem volt könnyű dolguk: a szelektálás három napon keresztül zajlott, ahol a jelentkezőket olyan kemény próbáknak vetették alá, ami fizikai és mentális tűrőképességeik legvégső határát súrolta. Mander nem áltatta a nőket – kertelés nélkül elmondta nekik, hogy a világ egyik legveszélyesebb munkájára jelentkeztek, ami rendkívüli testi-lelki erőt, elszántságot és felkészültséget igényel. Elitosztagos kiképző múltjából merített, amikor a válogató gyakorlatsorát összeállította, amit csak úgy jellemez, hogy „a kín négy alappillére: amikor éhezel, fázol, fáradt vagy és csuromvizes” – ennek tették ki a jelentkezőket három hosszú napon keresztül.
Jelentkezők az Akashinga válogatásán. (Fotó: Kim Butts)
Az asszonyok elszántsága és terhelhetősége azonban minden várakozást felülmúlt – erről így mesélt később Damien Mander egy televíziós műsorban: „Csináltunk egy toborzót 6 évvel korábban 189 férfival és az első nap végére hárman maradtak benn. Amikor 37 nővel végeztük a válogatást, a harmadik nap végén hárman estek ki.” Végül Mander 16 asszonyt alkalmazott fegyveres vadőrként – az alakulat neve Akashinga lett, ami a helyi shona nyelven azt jelenti: a bátrak.
És ezek a nők valóban rászolgáltak a nevükre: az embert próbáló válogató után egy hasonlóan intenzív féléves kiképzésen kellett részt venniük, ahol fegyveres és kétkezi harcra, továbbá hadászati, hírszerzési, valamint túlélési technikákra is felkészítették őket – nem mellékesen a helyi vadvilággal és a fenntartható természetvédelemmel kapcsolatban is kaptak oktatást.
Ezután kezdhették meg a tényleges munkát a Phundundu-rezervátumban: a vadállatoktól hemzsegő nemzeti parkban – ami 11,000 elefánt élőhelye – napi 24 órában teljesítettek járőrszolgálatot, és ezalatt nemcsak felfegyverzett orvvadász-bandákkal kellett szembenézniük, hanem a helyiek kezdeti ellenállásával és elutasításával is. Saját közösségeik tagjai vonták kétségbe, hogy az Akashinga-alakulat életképes lesz és az asszonyokat legjobb esetben is kigúnyolták és megvetéssel illették.
Zimbabwe - Akashinga vadőrök pihenőn egy baobab fa árnyékában, Abigail Makanyaire, Juliana Murumbi, Petronella Chimumbura, Wadzana Munemo and Nyaradzo Hoto. (Fotó: Kim Butts)
Az első év sikerei azonban a kételkedőket is meggyőzték: a csapat segítségével több, mint 90 embert tartóztattak le (ez magasabb szám, mint amit bármely férfiakból álló vadőr-egység elért), több szervezett bűnbandát is sikerült szétverniük és az illegális elefánt- és orrszarvú-vadászat mértéke drasztikusan lecsökkent a Zambézi-völgyben.
Mander különös hangsúlyt fektetett arra, hogy a helyiek ne ellenségként tekintsenek a vadőrökre és nagyon bölcsen rájött, hogy az általa alkalmazott nők – a családjaikon keresztül – a saját közösségeikbe forgatják vissza a keresetüket. Azáltal, hogy tisztességes fizetést kapnak, az Akashinga-vadőrök már biztosítani tudták a gyermekeik számára az iskoláztatást és az egészségügyi ellátást, így érdekeltté váltak saját közösségi létesítményeik fejlesztésében, és ezzel végeredményben kivívták a helyi lakosok elismerését.
A kezdeti bizalmatlanság helyét átvette a kölcsönös tisztelet és együttműködés, ami újabb sikereket biztosított az amazon-vadőrök számára. Mander hisz benne, hogy ha a közösségek felismerik, milyen előnyökkel jár a vadállatok és azok élőhelyeinek védelme és támogatják a természetvédelmi kezdeményezéseket, az orvvadászat és trófea-gyűjtés erőszakmentesen magától fog megszűnni.
Primrose Mazliru, Akashinga-vadőr gyermekével (Fotó: Adrian Steirn)
Asszonyok alkalmazása egy ilyen macsó szakmában egy újabb, nem várt előnnyel is járt – a férfi vadőrökkel ellentétben az Akashinga megvesztegethetetlennek bizonyult, ami egy ennyire szegény és kiszolgáltatott államban, mint Zimbabwe – ami a korrupciótól sújtott országok listáján előkelő helyet foglal el – egészen rendkívüli teljesítmény. Az első alakulat sikerei további nőknek adtak reményt, hogy kitörhetnek a mélyszegénységből és saját kezükbe vehetik a sorsukat. 2017 óta évről évre nő az Akashingába jelentkező nők száma, az első évek sikeres jelentkezői ma már maguk is kiképzők az alakulatnál.
Van még egy dolog, ami megkülönbözteti az Akashingát a többi vadvédelmi alakulattól: a csapat tagjai teljesen áttértek a vegetáriánus, illetve vegán étrendre. Mander így beszélt a saját átalakulásáról a The Game Changers című 2018-as dokumentumfilmben, amely a növényi alapú táplálkozást népszerűsítette: (…) ráébredtem, hogy minden nap kimegyek [a vadőrökkel] járőrözni és megvédem egy állat életét, aztán éjszaka hazatérek és egy másik állatot húzok nyársra – és tudtam, hogy ez önámítás, hogy én magam kreáltam egy olyan „hajlítható” erkölcsi mércét, ami kényelmes a számomra. (…)
Azt gondoltam, elég szarvasmarha van a világon, nem fenyegeti őket a kihalás veszélye, de minél többet agyaltam rajta, annál inkább elfogadtam azt, amit már amúgy is tudtam: a legegyszerűbb módja az állatok védelmének az, ha nem esszük meg őket.”
Az Akashinga vadőrei a növényi alapú táplálkozásra tértek át. (Fotó: Kim Butts)
Az Akashinga név ma már nemcsak egy maroknyi mindenre elszánt női vadőrökből álló alakulatot jelent, hanem egy olyan fenntartható vadvédelmi programot, ami Zimbabwéból indult, de Mozambikban és Botswanában is sikerrel alkalmazzák. Indulása óta az Akashinga-egység fennhatósága alatt álló természetvédelmi területen (közel 37,000 km2) 80%-kal csökkent az orvvadászat, a vad fajok száma megnégyszereződött és az alkalmazottak száma – helyi és globális szinten – 500 fölé emelkedett. Mander reményei szerint 2030-ra az Akashinga-modellt széles körben fogják a vadvédelemben alkalmazni és Afrika-szerte nagyjából 250,000 km2-nyi területet mintegy 4,500 női vadőr fog felügyelni.
Az Akashinga-egység tagjai kiképzés közben. (fotó: Adrian Steirn)
Bár a modellnek vannak kritikusai is, az Akashinga-program holisztikus megközelítése számos nemzetközi természetvédelmi szakember (köztük dr. Jane Goodall, akit Mander mentorának és példaképének tart) és környezet-, valamint nővédelmi szervezet támogatását elnyerte, amit az Akashingának ítélt díjak száma is bizonyít. 2022-ben egyik őrmesterük, Nyaradzo Hoto nyerte el a Nemzetközi Vadőr Díjat.
Az Akashinga-egység tagjai nem csak a fizetésért, a munkájuk révén elnyert gazdasági függetlenségért és a közösség megbecsüléséért végzik ezt a rendkívül veszélyes és megterhelő tevékenységet. „Nem sokkal azután, hogy csatlakoztam az Akashinga-hoz jöttem rá, hogy mennyi együttérzés van bennem az állatok iránt – olyan mély szeretet ébredt bennem irántuk, amit korábban nem tapasztaltam és ami örökké tartani fog. Ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy harcoljuk az állatainkért, az lesz a bizonyíték, hogy méltók vagyunk a nevünkhöz, hogy mi vagyunk az igazi Akashinga.
Nekünk, asszonyoknak sikerül megnyernünk a vadvilágunkért vívott csatát, mert nekünk nőknek anyai szívünk van, és képesek vagyunk összefogni. Amikor egy nő igazán akar valamit és elkötelezi magát emellett, addig harcol, amíg nem győz. Mindannyiónknak van saját családja, de az állatok lettek a második családunk." – mondja Vimbai Kumire, az egyik Akashinga-alakulat vezetője.
Az Akashinga-alakulat néhány tagja egy elefánt-itatónál. (fotó: Kim Butts)
Forrás:
BBC - Meet the 'Brave Ones': The women saving Africa's wildlife, Rachel Nuwer, 2018
One Earth: The Brave Ones, 2021
National Geographic: Akashinga: The Brave Ones, rendezte: Maria Wilhelm, 2019
The Game Changers, rendezte: Louie Psihoyos, 2018
Grey Dynamics: All-Female Anti-Poaching Unit, Ethan Sanderson, 2023
A források alapján összeállította: Mészáros Adrienne
