Indonéziában női vadőr csapatok járőröznek, hogy lassítsák az erdőirtást

Szerzők: Victoria Milko, Dita Alangkara, 2024. június 4.

Fordította: Mészáros Adrienne

Egy csapat női erdőőr a társadalmi normákat megszegve rendszeres őrjáratokat szervez Indonézia dzsungelében azzal a céllal, hogy megakadályozzák az erdőirtást

Az indonéz Aceh tartomány egyik vulkánjának lábánál elterülő buja dzsungelben a fákon éneklő gibbonok hangja keveredik az alattuk lépdelő hét erdőőr nevetésével. Egy órával az őrjárat kezdete után a vadőrök egy másik főemlőst fedeznek fel az erdőben.

„Mi járatban errefelé?” – kérdezik barátságosan egy arra sétáló férfitól, akinek mezőgazdasági szerszámok vannak a kezében. – „Ne feledd – ne vágd ki a fákat, bármerre van dolgod, rendben?”

A baráti hangnem csak az egyik taktika, amelyet a nők által vezetett vadőr csapat alkalmaz, hogy az erdőt, amelyre falujuk támaszkodik megvédjék a fairtás és az orvvadászat ellen. Miután az évekig tartó őrjáratok az erdőpusztulás mértékének meredek csökkenését eredményezték, a vadőrök most megosztják stratégiájukat más nők által vezetett csoportokkal, akik Indonézia-szerte igyekeznek megvédeni erdőiket.

Indonéziában, az Egyenlítőn átnyúló hatalmas trópusi szigetcsoporton található a világ harmadik legnagyobb esőerdeje számos veszélyeztetett állat- és növényfajjal, köztük orangutánokkal, elefántokkal és óriás erdei virágokkal. Néhány faj sehol máshol nem található meg a világon, csak itt.

A Global Forest Watch jelentés szerint1950 óta Indonéziában több mint 740,000 négyzetkilométer nagyságú esőerdő tűnt el – ez Németország területének a duplája! – fakitermelés, bozótégetés vagy talajdegradáció következtében.  A dzsungel helyén pálmaolaj-, papír- és gumiültetvényeket telepítettek, vagy nikkelbányákat nyitottak. Az elmúlt években az erdőirtás lassabb ütemben ugyan, de folytatódik.

Damaran Baru-ban, amely Délkelet-Ázsia egyik leggazdagabb trópusi esőerdőjével határos, sok falusi ember számára az erdő a megélhetés forrása. A gazdák a hegyek oldalán termő cserjékről szüretelik a kávét, a hegyi patakok pedig ivó- és főzővizet biztosítanak a falunak.

De a szabályozatlan erdőirtás, amit a felelőtlen gazdálkodás és az erdei erőforrásokkal való visszaélés okozott, katasztrofális következményekkel járt – magyarázza az egyik falubéli nő, Sumini, aki sok indonézhez hasonlóan csak egy nevet használ.

2015-ben a heves esőzések villámárvizeket okoztak a faluban, és több száz embert kellett evakuálni. Amikor a víz visszavonult, Sumini kiment az erdőbe és észrevette, hogy a falu korábban fákkal teli vízgyűjtő területén illegális fakitermelés történt.

„Megláttam és arra gondoltam: „Szóval ez okozta a földcsuszamlásokat és a katasztrófát” – meséli Sumini egy interjúban. A következő gondolata az volt, ami végül a női járőrcsapat létesítéséhez vezetett: „Nőként mit akarunk tenni? Tényleg csendben kell maradnunk? Nem tudunk valamit ez ellen tenni?”

Indonézia nemzeti parkjaiban vannak vadőrök, más területeken pedig megfigyelőcsapatok, köztük néhány őslakos csoporttal. De Sumini ötlete valami újat jelentett.

Miután rábeszélte a falubeli nőket, hogy indítsanak járőrözést, Sumini kezdeményezését elutasították a hagyományosan patriarchális tartományban, amelyet az iszlám jog – a Sharia – szerint irányítanak. De aztán sikerült meggyőznie a falu vezetőit és a résztvevő nők férjeit – sőt néhány férfit is, hogy kísérjék el őket az őrjáratra – , így végül Sumini engedélyt kapott a csoport indítására.

Sumini együttműködést kezdeményezett az Aceh-i Erdő, Természet és Környezet Alapítvánnyal, hogy segítsenek a járőrcsoport szociális erdészeti engedélyét törvényesen bejegyeztetni – ez egy hivatalos, kormány által támogatott engedély, amely lehetővé teszi a helyi közösségek számára a saját erdeik kezelését.

Miután megkapták az engedélyt, az alapítvány elkezdte betanítani a leendő őröknek az erdővédelem standard módszereit – meséli Farwiza Farhan, az alapítvány elnöke. Elmondása szerint az első kurzus során meg kellett tanulniuk térképet olvasni, és egyéb hivatalos erdészeti módszereket sajátítottak el, például a vadállatok nyomainak felismerését és a GPS használatát.

„A helyi közösségek teljesen másképp tájékozódnak az erdőben, mint a kívülállók. Ismerik, de nem feltétlenül használják az olyan szabványos navigációs módszereket, mint például a térképek és a GPS” – mondta Farhan. „Kulcsfontosságú volt tehát, hogy megtaláljuk és létrehozzuk azt a teret, ahol ugyanazt a nyelvet beszéljük, amikor az erdőről beszélünk.”

A csoport 2020 januárjában teljesítette első hivatalos járőrszolgálatát. Azóta havi őrjárataik során a dzsungelben feltérképezik és rendszeresen ellenőrzik a fákkal fedett területeket, katalogizálják az őshonos növényeket és együttműködnek a gazdákkal a fák újratelepítésében. Időnként megmérik az egyes fákat, feljegyzik, hol találhatóak és szalaggal jelölik meg a törzsüket, így figyelmeztetve a helyieket, hogy ne vágják ki ezeket. Amikor találkoznak valakivel az erdőben, felhívják az illető figyelmét, mennyire fontos a dzsungel a falujuk számára, majd vetőmagot adnak neki.

Sumini szerint nem a durva konfrontáció, hanem a nők által alkalmazott szelíd taktikák bizonyultak hatékonynak az emberek szokásainak megváltoztatásában. Fegyvert nem hordanak magukkal – kivéve a nagy késeket, amelyeket akkor használnak, amikor utat kell vágniuk maguknak az erdőben –, de a saját biztonságuk miatt alig aggódnak. Az erőszak a dzsungelben szinte ismeretlen, és a vadőrök általában többen vannak, mint akikkel itt találkoznak. A nőknek nincs felhatalmazásuk arra, hogy embereket tartóztassanak le, de feljelenthetik őket a hatóságoknál.

Még az erdei járőrözés megkezdése előtt néhány nő a csoportból már otthon próbálkozott a szelíd meggyőzés eszközével.

Az 50 éves Muhammad Saleh éveken keresztül felperzselte az erdő egy részét, amikor tigrisekre vadászott, amelyeket aztán megölt és eladott, hogy így biztosítsa a családja számára az élelmet. Az akkoriban dúló polgárháború tönkretette a helyi gazdaságot, és a férfi minden egyes tigrisért körülbelül 1250 dollárt kapott. Máskor fát vágott ki tüzelőnek vagy madarakat csapdázott és eladta őket a piacon.

Felesége, a 44 éves Rosita könyörgött neki, hogy ne tegye ezt. Emlékeztette férjét az állatokra, amelyek szenvedni fognak miatta. Évekbe telt, de végül Saleh megértette felesége üzenetét. Abbahagyta az orvvadászatot és a fák kivágását, majd csatlakozott feleségéhez az erdei járőrözések során. Azt mondja, az őrjáratok megkezdése óta látja a javulást: az erdőben több a madár, és sűrűbb a növénytakaró.

„A mi erdőnk már nincs lepusztítva: nyüzsögnek az állatok, mi pedig éberebbek vagyunk” – meséli. "Az egész világ érzi a hatást, nem csak mi."

Indonéziában immár máshol is kezdik alkalmazni a női erdőőrök módszereit, mivel a helyi és civil szervezetek, valamint nemzetközi alapítványok is segítenek létrehozni további nők által vezetett erdővédelmi csoportokat.

Az Aceh-csoport tagjai már találkoztak olyan asszonyokkal, akik Indonézia más, erdőirtástól sújtott tartományaiban élnek, és információkat osztottak meg velük a helyi erdészeti programokról, megtanították nekik, hogyan vegyenek részt a vadvilág feltérképezésben, hogyan készítsenek javaslatokat, hogyan kérvényezzenek engedélyeket az erdőgazdálkodáshoz, valamint hogyan kérjenek erősítést az illegális orvvadászat, bányászat és fakitermelés ellen.

„Mostantól erősebb a kapcsolat az anyák, nagymamák és feleségek között, akik arról beszélnek, hogyan kell a különböző problémákat megoldani, és így ők válnak a környezetvédelem bajnokaivá” – mondta Farhan.

A nők bevonása az erdőgazdálkodásba létfontosságú a szociális erdészeti programok sikere szempontjából – magyarázza Rahpriyanto Alam Surya Putra, annak az Ázsia Alapítványnak a környezetvédelmi programigazgatója, amely segített megszervezni a találkozókat a női erdőőr-csoportok között.

Az alapítvány 1865 háztartásban végzett felméréséből kiderült, hogy ha nők vesznek részt a közösségi erdőgazdálkodásban, az a háztartások jövedelmének növekedéséhez és fenntarthatóbb erdőgazdálkodáshoz vezet. De hozzáfűzi, hogy a nők által vezetett erdőgazdálkodás továbbra is kihívásokkal néz szembe Indonéziában. Egyes hagyományosan patriarchális közösségek nem ismerik fel a nők részvételének előnyeit. És még akkor is, ha a nőknek megengedik, hogy erdővédelemmel foglalkozzanak, elvárják tőlük, hogy gondoskodjanak a házimunkáról és a gyerekekről.

A Damaran Baru női vadőrei azonban azt mondják, hogy az eddig megtapasztalt pozitív eredmények arra ösztönzik őket, hogy folytassák munkájukat a következő generációk érdekében.

„Arra kérek más anyákat, hogy úgy tanítsák gyermekeiket és közösségüket az erdőről, ahogy azt mi is tesszük… azt szeretnénk, ha megóvnák azt” – mondta. "Mert amikor az erdők zöldellnek, az emberek is gyarapszanak."

November 26. 18 óra, Mizaru Mambou kávézó:

Nő a Természet - A Jane Goodall Intézet, és Till Anilla jótékonysági kerekasztalbeszélgetése

The Independent