Interjú: Jim Ottaviani író a Primates című kötetről
Mi a közös Jane Goodall, Dian Fossey és Biruté Galdikas munkásságában? Eltekintve attól, hogy mind a hárman bátor tudósok, akik forradalmasították a főemlős rokonainkról alkotott képünket. És attól is, hogy közös mentor-féleségük volt a híres brit természettudós, Louis Leakey személyében. Ja, és attól is, hogy életüket mindannyian egy-egy emberszabású faj tanulmányozásának szentelték.
Ők a szereplői a Primates: The Fearless Science of Jane Goodall, Dian Fossey, and Biruté Galdikas (Emberszabásúak – Jane Goodall, Dian Fossey és Biruté Galdikas félelem nélküli tudománya) című kötetnek is – ez Jim Ottaviani legújabb, minden korosztály érdeklődésére számot tartó, a huszadik század három legnagyobb hatású tudósáról szóló ismeretterjesztő képregénye [megjegyzés: az interjú 2013-ban készült].
A könyv szereplői olyan tudósok sorához csatlakoznak, mint Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh (Bone Sharps, Cowboys and Thunder Lizards), Niels Bohr (Suspended in Language), Harry Harlow (Wire Mothers), Richard Feynman (Feynman), valamint azok a tudósok, akik eljuttatták az embert a Holdra és megalkották az atombombát (T-Minus: The Race to the Moon és Fallout). Az Ottaviani tollából megszülető, életrajzi történetekből kézzelfogható drámát teremtő képregények egyre bővülő gyűjteményt alkotnak.
A Primates esetében Ottaviani Maris Wicks illusztrátorral dolgozott együtt, akinek élénk, tiszta, képregényszerű stílusa azonnal figyelemfelkeltővé és minden korosztály számára vonzóvá teszi a könyvet. A három tudós életének néhány közös pontjára alapozva érdekfeszítő betekintést nyújtanak három olyan nő életébe és munkásságába, akiket egyszerre lenyűgöző személyiségekként és kiemelkedő tudósokként tisztelhetünk.
És ráadásul emberszabású majmok is vannak benne! Mindenki szereti a majmokat, nemigaz?
Nem ezt a kérdést tettük fel Ottavianinak és Wicks-nek a könyv kapcsán, de sok minden mást megkérdezhettünk tőlük. Ma Ottavianival beszélgettünk.
GC4K: Mostanra gyakorlatilag kialakítottál egy saját „műfajt” a nem fikciós tudományos képregények terén. Általában hogyan választod ki a témáidat, és hogyan jutottál el ehhez a konkrét témához ennél a könyvnél?
Jim Ottaviani: Mindig olyan témákat választok, amelyekről magam is szeretnék többet megtudni, mert rájöttem: egy könyv megírása remek ürügy arra, hogy sokat olvassak lenyűgöző emberekről és dolgokról. Miután elvégzem az összes szükségesnek vélt kutatást, a történet formálása segít tisztázni bennem a dolgokat… és mindig rávilágít további kérdésekre, amikre tudnom kellene a választ. (Mindig tévedek, amikor azt hiszem, már végeztem; írás közben rendszeresen eljön az a pont, amikor rájövök, hogy valójában nem tudok eleget valamiről, amiről előzőleg azt hittem, teljesen tisztában vagyok vele.)
Ami Jane Goodallt, Dian Fosseyt és Biruté Galdikast illeti: egyszerűen többet akartam megtudni róluk. Vonzanak azok a történetek, amelyekben határozott, intelligens és bátor emberek megváltoztatják mindazt, ahogyan önmagunkra és a világban elfoglalt helyünkre tekintünk. Ez a három tudós mind ilyen volt, és pontosan ezt tették.
GC4K: Engem meglepetésként ért, hogy bár Fossey és Goodall nevét ismertem, Galdikasról még nem hallottam, és arról sem tudtam, hogy Goodallnak és Fosseynek egyfajta közös mentoruk volt Louis Leakey személyében. Hogyan döntötted el, hogy erre a négyes kapcsolatra fókuszálj, amikor bármelyikük önmagában is megérne egy külön képregény-életrajzot?
Ottaviani: Teljesen igazad van, bármelyikük története megérne egy önálló könyvet. Sőt, akár többet is.
Nem volt tudatos nagy terv része, de visszanézve a Primates-re, szerintem Goodall, Fossey és Galdikas pályája, valamint az életük alakulása eléggé különböző volt ahhoz, hogy érdemes legyen együtt bemutatni őket, és hagyni, hogy az olvasó maga fedezze fel a hasonlóságokat. Leakey fontos összekötő kapocs a kezdeteknél, de engem leginkább az érdekelt, mi történt velük azután, hogy maguk mögött hagyták a mentorukat.
És persze a különbségek is érdekesek. Fontos látni, hogy nem egyetlen út vezet a nagysághoz.
GC4K: Miközben Jane Goodall nevét szinte minden háztartásban ismerik, szerinted mennyire ismert az élettörténete, illetve a kapcsolata a másik két tudóssal?
Ottaviani: Egy fontos pontra tapintottál rá, mert furcsa módon talán Jane-ről tudtam a legkevesebbet, amikor belekezdtem. Szerintem azért, mert ő „közismert név”, és az agyamban a „mindenki által ismert híres emberek” kategóriájába került. El kellett jutnom oda, hogy átkerüljön a „híres emberek, akikről tényleg tudok is valamit” kategóriába. És ahogy beszéltük, ebből természetesen következtek a kapcsolódási pontok, a hasonlóságok és a különbségek.
GC4K: Az utószóban hangsúlyozod, hogy a történet nem minden részletében száz százalékig pontos, és néhol a történetmesélés érdekében változtatásokat eszközöltetek. Mennyire pontos szerinted a könyv? Van konkrét példa arra, ahol a történetmesélés javára eltértetek a valóságtól?
Ottaviani: Nem tudnék százalékot mondani, ezért inkább Kelly Stewart-nak a Nature-ben megjelent kritikáját idézem: „Mennyire hű a valósághoz? Olyasvalakiként, aki mindhármuk történetét jól ismeri – különösen Fossey-ét, akivel Ruandában együtt tanulmányoztam a gorillákat – azt mondanám, hogy hiteles feldolgozásnak tekinthető.”
Általában az idő múlásával „játszottunk” a legtöbbet. A naplóbejegyzések feldolgozásakor néha kihagytunk éveket vagy összevontunk eseményeket, hogy gördülékeny maradjon a történet menete. Abban bízok, hogy ahol eltértünk a színtiszta tényektől, azt csak azért tettük, hogy az olvasó jobban átélhesse, milyen lehetett terepen dolgozni és felfedezéseket tenni. Ha úgy tetszik: az érzelmi töltetet részesítettük előnyben a tényekhez ragaszkodó igazság helyett, amikor szükségesnek láttuk.
GC4K: A főszereplők mind saját maguk mesélik el a rájuk eső részeket. Ez azért alakult így, mert rengeteget írtak önmagukról?
Ottaviani: Pontosan. Rengeteg eredeti forrásanyag áll rendelkezésre, és amikor csak lehetett, ezekből dolgoztunk. Néha nehéz elérni, hogy a szereplők ne mind ugyanúgy beszéljenek, mint te magad, ezért sokat segített, hogy olvashattunk tőlük leveleket, naplókat és a saját könyveiket. Így mindegyiküket a saját hangján tudtuk megszólaltatni.
GC4K: Hogyan jött létre az együttműködésed Maris Wicks-szel? Kifejezetten őt kérted fel, vagy a kiadó hozott össze benneteket?
Ottaviani: Miután elkészült a forgatókönyv, kialakult bennünk egy elképzelés arról, milyen stílusú rajzokat szeretnénk (valami „Maris-szerűt”). A First Second kiadó szerkesztői, Calista Brill és Mark Siegel összeállítottak egy névsort, én is készítettem egyet, és több név esetében egyezett az elképzelésünk.
Ezután hosszú idő telt el azzal, hogy kiderítsük, ki az, aki elérhető és érdeklődik a projekt iránt, és rengeteg remek vázlatot is átnéztünk. Maris munkái voltak az utolsók, amiket megnéztünk, és amikor megérkeztek az e-mailjeim közé, felhívtam Calistát, és azt mondtam: „Ő az, igaz?” Calista is így gondolta, és innen már minden ment a maga útján.
Kevesebb mint egy héttel később teljesen véletlenül egymás mellé ültünk le Maris-szal egy képregényes rendezvényen. Szóval minden remekül alakult.
GC4K: Írás közben volt egy konkrét korosztály a fejedben? Csak azért kérdezem, mert vannak részek, amelyek kissé burkoltan vannak ábrázolva, például Leakey nem feltétlenül tudományos érdeklődése egyes asszisztensei iránt, vagy még inkább, Fossey halála.
Ottaviani: Vannak ennél kevésbé szembe szökő példák is, de jók, amiket említettél. Ha gyerekkönyvet készítettünk volna, ezeket biztosan kihagyjuk, és valószínűleg más dolgokat is.
Szóval igen, volt egy alsó határérték a fejünkben – hogy ezt a mérnöki korszakomból való kifejezést használjam. Ugyanakkor, mint minden könyvemnél, ez az alsó határérték mindössze ennyit jelent – a minimum korhatárt. Az volt az elképzelés, hogy a fiatalabb olvasók is komolyan vegyék a könyvet, utánanézzenek dolgoknak, miközben a könyv ne csak egy szűken meghatározott célközönség számára legyen élvezetes.
Ez tehát egy könyv fiatal felnőtteknek és nem annyira fiatal felnőtteknek. Emiatt Leakey viselkedésének bemutatása – amely részben csodálatra méltó, részben kevésbé –, teljesen indokolt volt. Ez visszavezet oda, hogy a történetet igaz módon akartuk elmesélni, mind a tényeket, mind az érzelmeket illetően.
GC4K: Wicksnek is feltettem ezt a kérdést a rajzolással kapcsolatban, de tőled is megkérdezem: mennyire nehéz ábrázolni, leírni egy állati viselkedést, például a csimpánzok eszközhasználatát vagy „esőtáncát”?
Ottaviani: Ezek a jelenetek rengeteg magyarázó leírást igényeltek. Szerencsére Goodall, Fossey és Galdikas kiváló tudósoknak számítanak, ezért a megfigyeléseik rendkívül hasznosak voltak számunkra. Az is nagy szerencse, hogy olyan korban élünk, amikor könnyű hozzáférni videókhoz, így a testbeszédek és a mozdulatok jól tanulmányozhatók.
GC4K: A történet komplexitása, a monumentális karakterek és maga a könyv terjedelme miatt sok anyagot kellett kihagynotok a végső változatból? Van olyan történet vagy epizód, amit különösen sajnálsz, hogy nem kerülhetett bele?
Ottaviani: Megszámolhatatlanul sok olyan van! Hogy érzékeltessem: még az írás előtt készítettem egy listát azokról a jelenetekről, amelyeket szerettem volna belevenni a könyvbe. Mindegyiket két-három sorban írtam le, és az egész dokumentum 21 oldalt tett ki, egyes sorközzel. Szóval… igen, rengeteg minden kimaradt. Minden egyes kihúzott jelenetért kicsit megszakadt a szívem.
De tudtam előre, hogy ez így lesz — ez a „tedd el láb alól a kedvenceidet” elv ismerős a legtöbb író számára. Ezért vannak mindig bibliográfiák a könyveim végén. A forrásjegyzék segítségével azoknak az olvasóknak, akiket érdekel a téma, a figyelmébe ajánlhatok néhány alapművet, hogy még több ismerethez juthassanak, és ők maguk is felfedezhessék ezeket a kimaradt kedvenc mozzanatokat. Ezek nem lettek eltemetve; a jó történetek soha nem halnak meg!
Olvasd el Maris Wicks interjúját az Emberszabásúak című kötetről
Támogasd a képregény kiadását, és a képregénykönyv mellett egy apró ajándékkal is meglepünk:
https://cause.lundadonate.org/janegoodallintezet/nokafoemlosoknyomabankepregeny
